Hangulatom hullámzó,
Teli viharvert gondolatokkal,
Melyek szédelgő lelkem széteső létében,
Az utat nem találja, s nem is keresi.

Bennem semmi sem egész,
Minden csak megkezdett,
Mint a padlásra felvetett handlé,
Porosodik, senkinek nem kell.

Nekem sem!!!

Néha tisztogatnom kell.
Még ha ezernyi fájdalom is járja át a lelkem,
Elengedve olykor álságos barátságokat,
Melyek szívem lüktetését szorították el.

Az igaz barátok felemelnek,
Hisznek Bennem, csodálnak,
Szeretetet, bizalmat adnak,
Ők nem sunyik és nem számítóak!

A csalódás ódája,
Zengi be lelkem világát,
Kik tettükkel gyengítenek,
Írják meg hamis dallamát.

S mire e hangok,
Lehűtik lelkem melegét,
Hiába való bármit is tenni,
Már nem hiszek,
Már nem akarok róla többé tudni.

Nem ismerlek,
Nem is ismertelek.
Képmutató éned nem az én világom,
Kívülálló voltam néked,
Kit én bánatomban elfelejthetek,
S megélem most őrjöngő magányom.

Az élet csodálatos körforgásában,
Tanulságokkal érkezünk és távozunk,
Hogy e szép világ kezdetén újra,
Keressük és megtaláljuk igaz barátunk.

Szótlanság borul rám…
Nincsenek szavaim…
És gondolataim sincsenek már,
Emlékeim hamvait kiszórom,
Hogy egy új nap hajnalán,
Ott sarjadjon benne egy új barátság.

Írta: Pauerka

Budapest 2019 10.29.

A vers szerzői jogvédelem alatt áll.