Hangulatom hullámzó,
Teli viharvert gondolatokkal,
Melyek szédelgő lelkem széteső létében,
Az utat nem találja, s nem is keresi.
Bennem semmi sem egész,
Minden csak megkezdett,
Mint a padlásra felvetett handlé,
Porosodik, senkinek nem kell.
Nekem sem!!!
Néha rendet rakok,
Szortírozva rég nem használt,
Elfelejtett mihaszna semmiket,
Ilyenkor az öröm egypercre táncra kel.
Aztán lelassul, elcsitul,
Mint vihar után a természet,
S mindez után újabb gyom,
Mi kihajt bennem újra táncra kelt.
Éltetem a kis hajtást,
Sose tudni mivé válik,
S lám magam mögé nézve,
Elburjánzott gazmező látszik.
Kéne egy munkagép, egy Arató,
Ki betakarítja munkám gyümölcsét,
Hogy hasznává váljék a Gazdának,
S trágyává váljon valahol.
A dús föld általa kövér és zsíros,
Melyben erős, nemes növény jön e világra,
S én sok könnycsepp után,
Szánalmas vagyok magamnak,
S nem érzek vigasztalást.
Sodródom, mint a patak vize,
Csak Ő a sötétben is tudja az irányt,
Nem fél, célja felé határozottan zubog,
Bár minden cseppje a tengerbe zihál.
S miközben az útja során,
Szelíden formálja a sziklákat,
Alulról lemossa és kitakarja a fákat.
Melyek meztelenül mutatják magukat a világnak.
Szemérmetlenül mezítláb terpesztenek,
A föld már nem takarja be támaszát,
Nem szólnak, csak büszkén állnak,
És hallgatják a patak dallamát.
Ezt az létet választották,
Sírásuktól nem hangos az erdő,
Csak a lábukat fürdetik tisztára,
S szomjukat oltják a patak vizéből.
Szótlanság borul rám…
Nincsenek szavaim…
És gondolataim sincsenek már.
Átadom lelkem a világnak,
Felmegyek a lépcsőn,
Majd felgyújtom a padlást…
Vers: Pauerka
A vers szerzői jogvédelem alatt áll.