Időutazás a rég elmúlt világba.

Felmentünk egy erdőbe temetett világba, ahol sok éven át a hétvégéinket töltöttük.
Könnyeimet nem sajnáltam, szívem majd meghasadt, emlékek percei szöktek át a lelkemen…

Szomorúság fogadott, néma csend.
Rozsdás lánccal körbetekert kertkapun átjutva a házunkhoz értünk.
Öreg vaslakat lóg az ajtón, szinte kinyitni se lehet.
Az ajtó korhadt látványa lesújtó… hogy hagyhattuk?
Feszítettük, löktük őt, mert a lakat rajta hamar megadta magát, csak az ajtó állt ellen büszkén.
Minek zavarsz meg, minek jöttél ide? -szólított meg minket.
Éreztem a fájdalmát, látván sebeit a házunknak szégyelltem magam.
Beléptünk. Sötétség, kosz és furcsa szag.
Földön hever megannyi emlék. Minden halott.
Egy kis idő kellett míg meg tudtunk szólalni.
Miért hagytuk? Jött újra a kérdés!
Nyitott szekrények, mintha valaki járt volna itt, mintha valami ereklyét keresett volna, talán kincses térképet. Pedig nincs. Neki nem lehetett ott semmi.
A vackok, amiket talált nekünk érték, nem másnak, nem ér az semmit még a bolhapiacon sem.
Fájdalmam óriási, de némán magamba fojtom és mosolygok… törnek elő az emlékek… bejárom a ház minden szegletét…
Nem nagy, de nekem olyan volt most, mintha óriási lenne. Nem tudom mennyi idő telt el, talán pár perc, talán egy óra.
Játékok, kéz nélküli baba, tollas, pingpongütők, puzzle játékok, kártyák…
Kijöttem, mert nem bírtam tovább, átmentem a kert túloldalára, ahol a másik házunk roskadozott.
A szülői ház, a börzsönyi nyaraló, ahova minden hétvégén mentem a szüleimmel,s bár utáltam, mert kötelező volt, most mégis jó szívvel gondolok vissza minden eltöltött napra.
Rosszabb volt ezt látni, mint a másikat.
Rettenetes állapotban van. Haragot szórt felénk.
Mire odaértem, öcsém már bejárta a szomorú valóságot. Mégis mire számítottam? Mire? Nem jártunk fent már évek óta. Beázott tető, penészes bútorok….
Szinte minden menthetetlenül megsemmisült.
Kétségbeesetten kezdtem el pakolászni, raktam össze néhány tárgyat.
A falról apám rajzait, melyeket rólunk készített, egy önarcképet amit magáról festett, díszes kerámiatálat, sámlit, mindent a kezembe tartva kivittem a házból…aztán megálltam. NEM. Ezt most így nem tehetem. Visszajövök….. mindenért, mindenért ami még kimenthető ebből a világból.
Odasétáltam a sparhelthez, korhadt fák ölelésében némán állt ellen az időnek.
Milyen szép vagy!- mondtam neki, hazaviszlek, lefestelek…. Főzök rajtad finom pecsenyét, mint ahogy Apám tette….
Aztán megláttam a szakadt takarófólia alatt rejtőzködő kis Trabantot. Apám csinálta. Istenem, mennyit bütykörészett vele, hogy használható legyen.
Most ott aludt, nyugalomban, békésen.
Tovább sétáltam, vissza a mi házunkhoz.
A ház mellett parkoló Lada Níva ablaküvege betörve, földi fakoporsóba zárva, ami talán egy ideig még bújtatta az arra járó tolvajok elől.
Nem sokáig. Belenéztem, és eddig bírtam. Sírtam…
Sírtam mert megláttam apám, ahogy ott ül a kormány előtt, hátra néz és nevet rám. Ott van, és soha haza nem tér, mert jól érzi magát. Az ő sírhelye a Börzsöny.
Az imádott hely, amely az otthona volt…
Leírhatatlan fájdalmamban elkezdtem fotózni. Megnyugtatott. Én így búcsúztattam el a Börzsönyi emlékeimet. Bezártam egy üveggömbbe.
Egy időre…..